1961-1989.
Ennyi ideig élt (és állt) a fal Berlinben, elválasztva két ideológiát és két társadalmat. Ez az abszurd és kegyetlen “műszaki határzár” az egykori NDK-ba beékelődött várost, Berlint választotta ketté. Mára a múltra emlékezés és a jövőben való bizakodás emlékműveként csak darabjai léteznek, de azok eljutottak szinte az összes földrészre. Egy állandóan változó listán nézhető meg, hány országban emlékeznek és emlékeztetnek a fal egy darabjával az egykor megosztott városra.
A legtöbb darab persze Németországban, azon belül is Berlinben maradt fenn, ahol a hivatalos emlékhely a város Mitte nevű városrészében, a Bernauer Strassén található. Ott volt ugyanis az egykori “halálsáv”, ahol sokan lelték halálukat szökés közben. Ezen a helyen a fal darabjai a történelemnek erre a szakaszára reflektáló művészeti alkotásokkal együtt láthatók. De jutott faldarab az USA követségének udvarára, a Friedrichstrassén található Falmúzeumba (‘Mauermuseum”), a Szabadságparkba (“Freedom Park”), két darab a J.F Kennedy iskolába, és egy folyamatosan bővülő gyűjtemény pedig a Stralauer Allee 3. alatti területre. A Szövetségi Múzeumban pedig egy egykori őrtorony is van.
Az idősebbek láthatták in situ a “szégyen fal”-at – ahogy Willy Brand, Berlin egykori szociáldemokrata polgármestere, Németország későbbi kancellárja nevezte – , de a történetét minden nemzedék ismerheti.
A második világháború után a négy győztes szövetséges állam (Franciaország, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió) felügyelet alá vonta az egykori német fővárost. Az NSZK megalakulása (1949) illetve a földrajzi és ideológiai pozícióharcok kiéleződése idővel megváltoztatták az addig ideiglenesnek gondolt berlini status quo-t is: a felügyelt városrészek közti átjárhatóság rajtaütésszerűen, egy éjszaka alatt (1961 augusztus 12-éről 13-ára virradóan) megszűnt. Walter Ulbricht, az NDK államtanácsa elnökének utasítására ugyanis kihúztak egy megerősített szögesdrót-akadályt, augusztus 15-től pedig fegyveres felügyelet mellett elkezdték a betonfal építését. (Az építkezés ideje alatt 85 keletnémet katona szökött nyugatra az épülő falon át, és 800 NDK-s polgárnak is sikerült átcsúszni az utolsó pillanatban a gyorsan záródó “kapun”.) Elvágták a városi gyorsvasút és a metró összeköttetéseit is. Csak a friedrichstrasse-i megálló maradt meg, ahol egy határállomást alakítottak ki – ez lett a híres Checkpoint Charlie. A berlinieknek attól kezdve a fal két különböző oldalán, két különböző világban folytatták az életüket.
A falépítés németes pontossággal történt. Áthatolhatatlannak szánták, ennek megfelelően impresszív paraméterekkel rendelkezett.
Mindeközben (pontosabban a következő közel harminc évben) a fal nyugat-berlini oldalát lassan beborította a nyugatiak által ráfestett, gyakran művészi színvonalú graffiti.
Ma már történelem, de a fal ledöntéséhez mi, magyarok is hozzájárultunk, amikor az akkor már hónapok óta nálunk várakozó kelet-németeket tovább engedtük Ausztria felé (1989 szeptember 11-én). Az NDK kormánya a nyomás hatására új utazási törvényt fogadott el, aminek hírére – még az életbelépés éjszakáján – megindult a nép és elkezdte bontani a falat. Utána aztán földcsuszamlás-szerűen megindultak az európai politikai változások, és a hidegháború véget ért.
Fotó: Credit: Sam Kittner/Newseum
A német egység megvalósulása óta eltelt időben a műszaki zárat szinte teljesen lebontották. A betonelemeket a városi autópályák építésekor használták fel, a fém alkatrészeket pedig beolvasztották. Ha valaki nem csak egy-két emlékműként szolgáló darabot, hanem egy falszerűbb szakaszt keresne fel, az például a Bernauer Straße és az Ackerstraße sarkánál egy kb. 70 méterest láthat, illetve a keleti Hinterlandmauer, a nyugati „fal” és a köztük húzódó valamikor határsáv is látható még, mint mementó.
ITT pedig megtalálható egy Google-térképen, hogy pontosan hol is állt a berlini fal.