Fado (ejtsd: fádu) – szokták mondani – maga a portugál lélek. Bár sok portugál kikéri magának ezt az általánosítást, mondván életfelfogásuk összehasonlíthatatlanul derűsebb e sajátos zene világánál. Egy biztos, a fado lett Portugália fő “zenei exportcikke” a huszadik század közepén. Egy portugáliai utazásból nem érdemes kihagyni egy fado estet, ami sok szempontból érdekes lehet. Íme egy kis háttértörténet és ötletadó a portugál zene felfedezéséhez.
A fadóra nem lehet táncolni, nem másznak olyan könnyen a fülünkbe a dallamai, mint akár az ugyancsak városi zeneként született tangóé. Ez a zene ugyanis leginkább egy kifejezésre /lelkiállapotra épül, ez pedig a saudade, az egy szóban egyetlen nyelvre sem lefordítható fogalom, amely a hiányérzet, a vágyódás kifejezője. Ugyanerről énekelnek Brazíliában számtalan bossa novában és a Zöldfoki-szigeteki morna dalok (legismertebb megszólaltatójuk Cesaria Evora) is a sodade (ott így mondják) érzést adják vissza.
A tradicionális fado kicsit teátrálisnak, eltúlzottnak tűnik, de ma már sok fiatal elegyíti valami mással és újjal, így jóval nagyobb tömegek hallgatják és szeretik világszerte. A mozambiki származású énekesnő, Mariza például nem riad vissza a jazztől vagy a bossa novától, vagy ott van Joana Amendoeira, az egyik legifjabb fado-énekesnő, aki például magyarországi szereplésein magyar dalokat “fadosít” – így énekelte el az Ünnepet, vagy akár a Ha én rózsa volnék-ot. Többször járt nálunk is Mísia, a fado kultúra egyik mai idolja, s az új generáció ismertebb nevei közé tartozik Cristina Branco, Ana Moura, Carlos Carmo, Camané vagy Mafalda Arnauth.
Eredetére több magyarázat is létezik, mivel Portugália területén a történelem során sok nép megfordult, otthagyva zenei kultúrájuk nyomait. Az egyik elképzelés szerint a fado (a szó a latin fatum, azaz sors szóból ered) alapját a mór dalok adják – a mór uralom több mint négyszáz évig határozta meg az ott élők sorsát. Mások szerint a Brazíliából érkező rabszolgák zenéje, a lundum a fado őse. Őket az 1800-as években hozták hosszú hajóutakon a lisszaboni kikötőbe. Egy harmadik elmélet szerint a fado eredete egészen a középkorig nyúlik vissza, abban is az úgynevezett cantigas de amigo, vagyis a “baráti dalok” formáig, amelyekben szerelemről énekeltek.
Bármilyenek is a zenei gyökerek, egyet biztosan tudunk: a fado Lisszabonban alakult ki. Mégpedig annak akkori szegény negyedeiben: ma is Alfama és Bairro Alto városrészekben szól a legtöbb fado-muzsika. Férfiak és nők egyaránt éneklik a lisszaboni stílust.
A lisszaboni (és a portói) fado-t minden esetben éneklik, az énekes fekete sálban lép fel, és két hangszeren kísérik: klasszikus (spanyol), és a fado-nak jellegzetes hangulatot adó portugál gitáron (guitarra Portuguesa). A lisszaboni fado fő témáit a hétköznapi élet kisebb-nagyobb gondjai, apró történetei adták és adják ma is, s jellegzetes megénekelt téma volt a bikaviadal is. Ezeket még az 1968-ig tartó Salazar diktatúra sem tiltotta meg, szemben a kifejezetten tragikus, féltékenységről, olykor erőszakba torkolló szenvedélyekről szóló, véres témájú dalokkal.
Kétszáz kilométerrel északra, az egykori főváros, Coimbra egyetemén a fado sorsa más irányba kanyarodott. Itt diákok kezdték el szerenádokon énekelni a többnyire szerelmi témájú dalokat, egyszerre több hangszer kíséretében, nagy fekete köpenyben. Ez mind a mai napig így van: a fado az egyetemi élet fontos eleme. A tanulóévektől való búcsú éjszakáján ma is estére összegyűlik a város apraja-nagyja az összes diák mellett a legrégebbi templomnak helyet adó téren, és pontban éjfélkor a diákok belefognak az ismert dalokba (nyitókép)
A fado-dalokban ma is a szerelemről, társadalmi és egyéni problémákról énekelnek, gyakran a klasszikustól eltérő hangszerelésben, például hegedű vagy cselló kíséretében. És ahogy változik a világ és elmosódnak az egyes zenei formák és stílusok határai, úgy változik a fado is. De talán az összes stílus közül az egyik legerősebben kötődve a zenei hagyományokhoz, ezzel erősítve a “portugál lelket” is egyben.
Az egyik leggyönyörűbb film a fadóról: