Amikor a Buenos-Aires-i Plaza Dorrego antik piacán a középkorú szemüvegárus úr rácsodálkozott, hogy tudok spanyolul, s én elmondtam, hogy az új hangszeremért jöttem, hogy otthon tangót játszhassak, megtelt könnyel a szeme. Azonnal elmondta a szomszéd árusnak és meghatottan közölte, milyen csodálatos, hogy valaki az ő kultúrájukat – és főleg a tangót – ismeri és terjeszti. Ebbe a pillanatba szinte minden, ami nekem Buenos Aires, belesűrűsödött.
Benne volt a tangó (amely ráadásul a háttérben szólt és nem messze a szokásos táncbemutató volt a piacra érkező turistáknak), illetve az a “valaha volt” érzés, amely a régi jobb időket idézi és egy folyamatos nosztalgiában tartja az embert. A házak, az utcák pompája is ilyen “valaha volt”, ráadásul a valaha nem csak a gazdag századfordulós évek voltak, hanem a 2000-es évek válsága előtti időszak. Az ezredfordulón bekövetkezett gazdasági összeomlás idején a tangó, amelyet addig a beat korszak, a rock, illetve a diktatúrák sorra elnyomtak, és az 1980-as években kezdett újra ébredezni, bár leginkább külföldön, újra értelmet nyert. A lecsúszott rétegekből sokan rátaláltak erre a jellegzetesen Plata-folyó környéki városi folkzenére, azok is megismerkedtek a tánccal, akik addig azt lenézték.
Ám, ha sok argentin nem is tud tangózni, a tangó zene akaratlanul is életük részévé vált, hiszen a dalok a városi élet elmúlt 140 évét dokumentálták. Ezek a dalok pedig mind egy “valaha volt” szerelemről, életről, városról szólnak.
De ahogy a tangónak van vidám változata is (úgy hívják, milonga), úgy Buenos Aires sem (csak) egy borongós, szomorkodós város. Sőt! Egy sajátos egyvelege az európai (főleg dél) és a latin-amerikai habitusnak. Egy nyüzsgő, kávéházakkal és parkokkal, terekkel, és hihetetlen mértékű forgalommal teli metropolisz.
Amelynek a bája a részletekben rejlik. Ha ugyanis egy darab emblematikus fotót kellene róla készíteni, az szinte lehetetlen lenne. Nincsen látványos tengerpartja, vagy várhegye, nincsenek impozáns felhőkarcolói, a folyópartja sem azonnal beazonosítható.
Vannak viszont negyedei (barriók), amelyekben az elegáns párizsi kerületek házaitól a harmadik világbeli utcák látványáig minden megtalálható. Minden negyednek megvan a maga nagyon sajátos hangulata. Mindegyik egy kis város, és mindegyik megérdemli, hogy akként is fedezzük fel.
Az elengedhetetlen kézikönyv az úgynevezett Guía T. Ez egy kis zsebkönyv (újságosoknál árulják), benne térkép, utcanévsor. A felkockázott térképoldalak szemközti oldalán a kockákat érintő buszok számai vannak, így viszonylag könnyedén végig lehet követni, melyik busz merre jár. Buenos Airesben minden címet úgy adnak, meg, hogy az adott szám/ház melyik két merőleges utca közé esik. Például: Armenia (ez utcanév) 1550, entre (között) Gorriti y Honduras (a két közrefogó utca). Így ha pontosan nem tudjuk, hol kell leszállni a buszról, a sofőr segít.
A buszhoz szigorú érkezési sorrendben állnak sorban, és mindig integetni kell, ha fel akarunk szállni az éppen (néha meglehetősen nagy sebességgel) közeledő járatra. Mintha taxit intenénk le.
Ma már egy feltölthető kártyával lehet használni a tömegközlekedést, a buszon be kell mondani, meddig megyünk, s a sofőr az annak megfelelő összeget húzza le. Kártyát trafikokban lehet kapni és feltölteni.
Vannak járatok, amelyeken akár egy órát is lehet utazni, s közben egy teljes keresztmetszetét kapjuk a városnak. A felszálló embereken és a kinti épületeken, életen keresztül. Ilyen például a 29-es, amely az elegáns Palermo negyedből elvisz San Telmo-ba, a régi Buenos Aires házai közé.
Menetrend nincs, a buszok úgy általában jönnek, van, hogy nem, de ezt valahogy mindenki természetesnek veszi. Ahogy azt is, hogy a sofőr néha csak lassít, és úgy kell leszállni a még mozgó járműről.
Pár nap (óra?) alatt azonban hozzá lehet szokni a város ritmusához, amiben benne van a tangó intim sétája, a buszok és taxik száguldása a világ legszélesebb, 16 sávos sugárútján, és a kávéházak nyugalma és közvetlensége a “valaha volt” pompájú falak között.
