Amikor egy argentin utazás végén eljön a pakolás ideje, az egyik legnehezebb döntés az, hogy mennyi dulce de lechével tömjem ki a bőröndöt. Itthon nem lehet kapni, vagy ha igen, aranyárban mérik, márpedig akármennyi időt is töltök kint, pár nap alatt is hozzá lehet szokni ahhoz, hogy egy kanállal (ha csak eggyel..) merítek ebből az édességből, s mint a nutellát, csak úgy, önmagában a legnagyobb élvezettel elfogyasztom. Pedig nem vagyok egy nagy édesség nassoló. Ez a krémes massza viszont tud valamit, amitől a latin-amerikaiaknak azonnal honvágyuk lesz külföldön, a külföldinek pedig azonnal hiányozni kezd Latin-Amerika, amint az utolsó kanálról lenyalja ezt a karamellás krémet, tudva, hogy legközelebb ugyanilyen messze kell jönni, hogy újra élvezhesse az ízt. De mi ez a mindenki kedvence, amelyet nem is olyan egyszerű jól elkészíteni, és amelynek a feltalálását nagyjából minden latin-amerikai nemzet a magáénak vallja?
Kezdjük ott, hogy több neve is van. Argentínában, Uruguayban, Bolíviában, Paraguayban, Puerto Rico-ban, a Dominikai Köztársaságban, Ecuadorban és Kolumbia és Venezuela bizonyos részein hívják dulce de leche-nek. (a dulce édeset jelent, a leche tejet jelent spanyolul). Azonban Kolumbia, Venezuela és Guatemala más részein pedig az arequipe nevet kapta. Cilében manjar-nak nevezik, Peruban és a kolumbiai Calíban pedig manjar blanco. Kubában fanguito, Mexikóban cajeta.
A felhasználása is különbözik. Van, ahol kifejezetten desszertként használják, van, aki barna színű lekvárként tekint rá, melyet cukorból és tejből készítenek. Sok sütemény alkotója, az argentin nemzeti süteménynek tartott alfajoresben is jókora adag dulce de leche krém van.
Kezdetben állítólag fehér színű volt (mai is van, ahol még így készítik), aztán később, Mexikóban kitalálták, hogy hozzáadnak egy kis szódabikarbónát, amely aztán barnává festette a krémet. Kezdetben a legegyszerűbb recept alapján összekeverték a tejet és a cukrot, s addig főzték, amíg krémes állagú lett.
Az argentinok szerint Argentínában született, és még a napját is tudják: 1829, június 24. Mások szerint Európában, és Napóleon volt az, aki egyszer a cukrot és a tejet a tűzön hagyta, s véletlen lett belőle egy karamellás krém. Legenda van bőven. Úgy tűnik azonban, a híres édesség jóval korábban és jóval távolabb született. Indonéziában már a 6. század előtt is fogyasztották, majd ekkor került át a Fülöp-szigetekre. Innen a 16. században, az ottani spanyol uralom alatt került el az újvilágba, ott is először a mexikói Acapulcóba.
Argentínában először Cordóba tartományban terjedt el, majd a 19. században az egész ország kedvence lett. A 20. század végén pedig az argentin nemzeti kulturális örökség részévé nyilvánították. Ennek Uruguay csöppet sem örült, s javasolta, hogy legyen inkább a Plata folyó (Rio de la Plata) régiójának gasztronómiai öröksége. Így lett. Sőt, más országban is ünnepelni akarták, hogy ilyen nagyszerű édesség létezik a világon, így 1995 óta október 11-e lett a Dulce de Leche világnapja.
RECEPT (egyik féle):
Hozzávalók:
2 l tej
500 gr cukor
1 kanál vanília 1 kanál szódabikarbóna
Elkészítés: oldja fel a szódabikarbónát vízben. Erős tűzön lehetőleg réz edényben főzze az összeöntött hozzávalókat és fakanállal kavargassa gyakran. Amikor már kezd barna lenni, vegye lassú tűzre, majd amikor még sötétebb lesz, és kezd masszává összeállni, vegye le a tűzről, és még hidegen kevergesse. Ezután mehet a hűtőbe, ahol végleges állapotát elnyeri.
Videón is: