Nem is olyan régen jött a hír, hogy a kolumbiai Tayrona nemzeti parkot egy hónapra bezárják, és csak a helyi indiánok járhatnak e földi Paradicsomban. Az indiánok ugyanis szerették volna megtisztítani a hely energiáját az év közben elárasztó turista tömeg energiájától, a szeméttől, és egyáltalán attól a terheléstől, ami mindez jelent hónapokon át. És a hatóságok természetesen beleegyeztek. Ami igazán egy jó pont abban az országban, ahol pár éve még a nemzeti park közelében is életveszélyes volt utazni. Ennek már vége, még ha Kolumbia népszavazáson mondott nemet az eléjük tett békeszerződésre, amely öt évtized véres polgárháborújának vetett volna véget a gerillák és a paramilitáris csoportok között. Fegyveres katonákat ma is látni az ide vezető úton, de ők már a biztonságot szolgálják, még ha elég ijesztő látvány is nekünk, akik ehhez nem szoktunk hozzá (szerencsére).
Kolumbia északi részén, a venezuelai határtól nem olyan messze húzódik az ország talán egyik legkáprázatosabb partvidéke, a valaha itt élt Tayrona civilizáció helyszíne, amelyet ma már nemzeti parkként védenek, illetve üzemeltetnek. A Tayronák leszármazottai ma több indián csoportot alkotnak. A spanyol hódítók érkezéséig a part menti szakaszokon éltek, aztán a Sierra Nevadába kényszerültek, ahol jóval nehezebb volt túlélni, élni. A Sierra Nevada, amely a gerillák egyik kedvelt búvóhelye volt a mai napig, 900 méterrel magasodik a tengerszint felé, méghozzá nagyon közel a Karib-tengerhez. Így egyszerre többféle éghajlat is kialakult a viszonylag kis területen. A park területéhez 30 km2-en fekvő tengeri szakasz és 150 km2 szárazföld tartozik. A partszakasz rendkívül változatos, minden öbölnek neve van és saját karaktere. A turista áradatot igyekeznek kordában tartani, így egyrészt belépőt kell fizetni, másrészt szállások is korlátozott számban vannak.
Mert természetesen érdemes ott aludni. Annál gyönyörűbb, mint az esőerdő és a tenger hangjára ébredni – nos, nem sok van. Mindenféle szintű szállást lehet találni: a luxus bungalóktól kezdve a szabad ég alatt felakasztott – természetesen szúnyoghálóval ellátott – függőágyig sokféle módját lehet találni a pihenésnek. A kempingeken belül is többféle minőséget lehet megtapasztalni.
Van étterem, bár, de minden korlátozott mennyiségben, és természetesen áron felül. De megéri.
A park bejáratától vagy gyalog lehet eljutni a különböző kilátó és pihenő pontokhoz, vagy kisbusszal/taxival felviszik az utazót odáig, ahonnan már csak gyalogút vezet. Alternatív lehetőség a szamár, vagy lóháton érkezés, ha valaki meg akarja spórolni az amúgy izgalmas túrát, illetve hajóval is megközelíthető a part.
Az erdőből kiérve a látvány mindenhol lélegzetelállító. Fehér homok, mögötte pálmafák tömege, azok mögött pedig a trópusi erdőkben burjánzó hegyek. A tenger mindenféle színben káprázik. Kevés helyen lehet benne fürödni, a legtöbb partszakasz kifejezetten veszélyes, még ha nem is tűnik annak, de néhány öböl tökéletes természetes medencéket formált, ahol összegyűlik a strandoló tömeg.
A természet csodálóinak kihagyhatatlan élmény, ha éppen a közelben járnak.
A parkhoz legközelebb Santa Marta városa fekszik, ahol többféle túrára be is lehet fizetni, nem csak a parkba, hanem a környék más izgalmas célpontjai felé. Többféle busz visz innen. Ezek kiválasztása attól is függ, ki mennyire akar belekóstolni a helyi életbe.
Kolumbiát a Lonely Planet amúgy is 2017-re a legjobb desztinációnak választotta. Úgyhogy nincs min gondolkodni. Menni kell.
