Itt zene nélkül nincs élet – Kuba

Ha Kubába valaki csak a  zenéért menne, már akkor sem csalódna. Elképesztően gazdag zenei kultúrája van, szó szerint az utcán (vagy az ablakokból) szólnak a karibi dallamok a forróságban. Soha nem lehet elfelejteni. De mi is az, ami szól? Egy kis zenei kalauz következik.

A több mint ötven évvel ezelőtti kubai forradalom az ország zenei életét sem hagyta változás nélkül. A kommunizmusba tartó rendszer a kubai éjszakai élet hedonizmusát nem nézte jó szemmel, és Manuel Urrutia Lleó elnök elkezdte, amit aztán Fidel Castro folytatott: még az első évben, 1959-ben bezáratta az összes kaszinót, a legtöbb szórakozóhelyet és klubot, majd a társasági élet olyan központjait is, mint a Buena Vista Social Club. Havanna Marianao negyedében, a csak tagok által látogatott klubban az akkori zenei élet jelentős zenészei fordultak meg és léptek fel.

Alig egy évtizeddel később az államosított kabarék, így például a leghíresebb, és sok zenészt foglalkoztató Tropicana Club, valamint a kisebb bárok estek áldozatául a rendszernek, ami végképp megbénította a kubai népszerű zene szárnyalását. Az országban élő zenészek majdnem fele munkanélkülivé vált, és a sok képzett muzsikusnak évtizedekig nem volt lehetősége tehetsége kibontakoztatására. Pedig repertoárnak nem voltak híján. A karibi térség legnagyobb szigetének zenéje rendkívül szerteágazó. Az ember a legkülönfélébb stílusokkal találkozik a főváros, Havanna utcáin ugyanúgy, mint a vidék elhagyatottabb zugaiban. Akárcsak Latin-Amerika többi országában, a latin zene, és azon belül az egyes nemzetek sajátos dallamai és ritmusai sokkal fontosabb részét képezik a hétköznapoknak, mint mifelénk. S bár a modern zene ott sem mentes a globalizáció hatásaitól, a “saját” zene szerepe meghatározó része a kubai identitásnak.

Attól nem kell félni, hogy az újabb generációk ne vinnék tovább a hagyományt: bőven vannak vállalkozók a tradicionális zene, így például a Buena Vista Social Club által prezentált stílus továbbörökítésére, sokan a már modernebb salsát, vagy kubai változatát, a timbát művelik, mások pedig örömmel elegyítik sajátjukat a térség zenéivel, melynek eredménye a reggaeton, vagy akár a karibi hiphop. Aki járt azt országban, tapasztalhatta, hogy valahonnan mindig szól a zene, legyen az egy nyitott ajtajú bár vagy egy csicsás rádiós magnó valamelyik lakás ablakában, sokszor a ház bejárata előtt.

Több mint tizenöt éve azonban már a világ legtöbb országában is természetes, hogy a kávéházakban vagy épp a bevásárlóközpontokban másznak fülünkbe a kubai dallamok. Az ok pedig az a sikertörténet, ami Ry Cooder és Wim Wenders 1999-es filmjéhez, s az évtizedekkel azelőtt bezáratott klub nevéhez fűződött. A Buena Vista Social Club akkori zenészeinek derékba tört hazai karrierje a nemzetközi színpadokon és mozivásznakon folytatódott, és ezzel felhívták a figyelmet arra a zenei gazdagságra, ami ennek az évtizedek óta diktatúrában élő országnak megadatott. S bár a világ csak egy tucat zenész nevét jegyezte akkor meg, a “hátországban” több tízezren voltak, akik színvonalasan játszották a sont, a csacsacsát, a bolerót. Hamarosan közülük is sokakat megismerhettek a Kubába látogatók: a “nagy támogató”, a Szovjetunió összeomlásával Kuba kénytelen volt nyitni a turizmus mint lehetséges gazdasági forrás felé, és egyre több bárban, étteremben játszhattak újra az addig elfelejtett zenészek. S bár általában a sikerfilmben megismert slágereket játsszák, nélkülük nem indult volna meg a kubai zene újjászületése.

De mit is hallhat valaki, ha nyitott füllel járja az országot? A legtöbb helyen – már ami a tradicionális zenét illeti – a son műfajával találkozhat, ami olyan Kubának, mint a tangó Argentínának vagy a szamba Brazíliának. Ez a legfontosabb eleme a kubai zenének, erre épül sok, a története során kialakult stílus; a Buena Vista zenészei is leginkább son dalokat játszanak. Előadásában a jellegzetes hangszer a tres, egy speciális gitár.

A sonnak később több változata is kialakult, amint más stílusokkal keveredett, így született a mambo, a bolero-son, a son-montuno, a sucu-sucu, később pedig a salsa és a timba. A bolero a kubai zenében a lírai dalok stílusa, amit például a Buena Vista-s Omara Portuondótól lehet sokat hallani.

A son, illetve a bolero-son az Amerikába és Európába exportálás közben elveszítette a nevét, és egy eladhatóbb keresztnevet kapott (a son nagyon hasonlított a ‘dal’ jelentésű angol song szóhoz), ezért Európában ezeket a dalokat rumbaként ismerjük, ám Kubában egészen más zenét takar, mint amire a táncversenyek rumbatáncosai mozognak. A kubai rumba a feketék által táncolt és játszott stílus, amely a törzsi táncokra emlékeztet, és erősen erotikus vonásai vannak, valamint az erőteljes ritmusok mellett többen éneklik kórusban a dalokat.

Biztos pont minden városban a Casa de La Trova, illetve a Casa de La Música, a zene háza, ami a tradicionális zenék megőrzésére hivatott intézmény, egyfajta kultúrház, ahol táncolni is lehet – erre azért szerencsére ügyel a rendszer.
A kubai zene, természeténél fogva, folyamatosan változott, és az országot ért kulturális hatások is rendre, akaratlanul formálták. Kérdés, hogy a folyamatosan bekövetkező változások mit hoznak e sokszínű zenei világ életében.