Modern zene ősi dobokon – Egy kis japán zenei kalauz

Aki hallott már vagy egy tucat japán dobot egyszerre szólni, az az ősidőket idéző törzsi hangzástól, a jazz ritmusáig sok mindent felfedezni vélhetett ebben a sajátos előadási stílusban. Bármelyiket is hallotta, igaza volt: a taiko dobot valószínűleg már több ezer éve használják Japánban, míg a taiko stílus csak a huszadik században lett sikertörténet.

A második világháború végén egy Ogucsi Daihacsi nevű japán jazzdobos hazatért Nagano tartománybeli otthonába. Egy rokona azzal kereste meg, hogy állapítsa meg, vajon tényleg egy régi taiko, azaz japándob-kottát talált-e a család relikviái között. A város öregjei kibogozták a jeleket, Ogucsi pedig megpróbálta lejátszani a ritmust. Hagyomány ide vagy oda, a jazzdobos izgalmasabbá tette a monoton régi zenét, s ezzel egy új stílus alapjait teremtette meg, ami aztán pár évtized alatt meghódította az egész világot. A modernizált ritmusokat fesztiválokon adta elő egyre több dobos kíséretében. Megalakult az Osuwa-Daiko együttes, amely a taiko stílus úttörője lett. Az együttesbe nem feltétlenül képzett dobosok kerültek, s ebből Ogucsi úgy kovácsolt erényt, hogy megosztotta az egyes ritmusokat a dobosok között. Kevesebb és egyszerűbb ütések jutottak egy zenészre, az összhangzás mégis ugyanaz maradt.Különböző hangolású dobokat választott, s mindegyiknek megvolt a maga szerepe a zene hangzásában és dinamikájában.

A taiko stílus hamar sikeres lett Japánban, majd az Egyesült Államokban, s végül a világ más részein is.
Ma már csak az Egyesült Államokban mintegy 150 taiko együttes létezik, sok nem japán származású zenésszel, az egyik legnagyobb fesztiválnak pedig San Francisco ad otthont. A taiko hangjai Európáig is elhallatszottak, 2000 óta Magyarországon is alakult (Kelet-Európában elsőként) japándob-csoport.

Míg a modern taiko históriája alig hét évtizedet ölel fel, a taiko dob használata több ezer évre nyúlik vissza. A szó japánul azt jelenti, “kövér dob”, noha meglehetősen sokféle alakú és méretű változata létezett. A hangszer sok tekintetben hasonlít a kínai és koreai dobokra, amelyek a 4–10. század táján érkezhettek az országba.

Eredetileg csatákban használták az ellenség elrettentésére, később, az 1500-as években parancsok kiadására és a hadsereg mozgásának koordinálására is bevetették. Ez volt ugyanis az egyetlen hangszer, amely a csatatér másik végében is még hallható volt. Fennmaradt rajzokból kiderül, hogy a harcban egy katona vitte a hátán a taikót, amelyet két katona ütött két oldalról.

A 7–8. században ugyancsak a buddhizmussal az országba kerülő gagaku zene egyik fő hangszere volt. A gagaku zene a legrégebb óta játszott uralkodói udvari zene a világon, amely még ma is felcsendül a japán császár szórakoztatására.

Egyes források szerint a taikót már mintegy 4000 évvel ezelőtt is használták, és feltehetően a falvakban a különböző tevékenységek jelzésére szólaltatták meg. Később már csak a vallási vezető nyúlhatott hozzá, és ez a szokás a sintó és a buddhista vallások elterjedésével sem változott. Így az egyetlen hangszer, amelyet szentélyekben és templomokban tartottak, a taiko volt.
Ma viszont már workshopok, fesztiválok népszerűsítik az ősi japán dobok erejét, és külön weboldalon tudhatjuk meg, hogyan kell saját taiko csoportot alakítani. Szenegálból, Írországból, Indonéziából, és még ki tudja, mely pontjáról a világnak érkeznek taiko együttesek a nemzetközi rendezvényekre, és adják bele a jellegzetes japán zenébe egy kicsit mind a maguk kultúráját. Ha azonban az ember már Japánig utazik, akkor érdemes ott részt venni egy taiko esten, hiszen a dobok hazai pályán mégis csak máshogy szólnak…