A “tengerparti London” – Brighton, a színes élvezetek városa

Alig kétszáz éve még csak egy egyszerű tengerparti falu volt, ma meg fél London oda akar költözni. Hogy hova? Hát Brightonba, az Egyesült Királyság déli tengerpartján fekvő, körülbelül 300 000 lelket számláló kisvárosba. Ha pontosak akarunk lenni, akkor a város Brighton és Hove, mert a két település 1997-ben közös önkormányzatot alakított, amivel  azt is biztosítja, hogy az idelátogatók (és az itt lakók) számára az élvezetek teljes palettája le legyen fedve: aki színes, nyüzsgő és szórakoztató környezetre vágyik, az a Brighton-i részbe megy (sőt, a legjobb, ha ott is lakik); aki meg az elegáns, visszafogott és csöndes tereket preferálja, az a Hove-i részen mozog.

Úgy tizenöt-húsz éve már, hogy Brighton akkora  hype, annyira népszerű, hogy lakosainak nagyobbik részét mára a DFL-ek (Down From London), azaz “Londonból leköltözött“-ek teszik ki, ami a helyi viszonyokat belülről ismerők szerint egyre jobban tágítja szociális/gazdasági szakadékot a beköltöző középosztály-beliek és szegényebben/szerényebben élő többiek között.

Szerencsére ez a feszültség első pillantásra nem látszik, főleg nem a tengerpartot övező utcákban. Ott ugyanis Brighton-nak egy másik jellemző arca dominál: az extravagáns, magát minden körülmények között vállaló, hippi életérzést sugalló, laza és elfogadó arc. Ez utóbbi főleg a relatív nagyszámú, színes és aktív helyi LMBT (meleg) közösségnek köszönhető, akik közül sokan feltűnő külsejükkel, szabad és színes életvitelükkel nagyban hozzájárulnak a különleges hangulathoz.

Brighton akkor sem nélkülözte az extravaganciát, amikor halászfaluból tengerparti üdülővárossá alakult. Mivel is kezdődött ez? Talán azzal, hogy a régens herceg (a későbbi IV. György) köszvényes lett. Tényleg. A leendő uralkodó orvosa ugyanis a sós tengerparti levegőben jelölte meg a gyógymódot, magas rangú páciense pedig hallgatott rá.

A  régens tehát megbízott egy zseniális építészt, John Nash-t, hogy építsen neki valami szépet a tengerpartra, rövidesen pedig megszületett az indiai szaracén stílusban pompázó  Royal Pavilion (vagy másik nevén a Brighton Pavilion), ahova a megbízó időről időre elvonulhatott. Egyes források szerint már csak azért is, mert így egy időre eltávolodhatott a személyét kritizáló királyi udvartól, melynek tagjai szerint életformája tékozló, kicsapongó és élvhajhász volt. Igaz, ami igaz, a  különleges hangulatú tengerparti fészek azt a célt is szolgálta, hogy abban a régens nyugodtan együtt lehessen szerelmével, Mária Anne Fitzherbert-tel, akit társadalmi státusza – kétszer elvált! – miatt nem vehetett hivatalosan feleségül….

A viktoriánus korszakban megépültek a város további építészeti nevezetességei is, mint például a  Grand Hotel (1864), vagy a West Pier (1866);  de a vasúti összeköttetés is ekkor jött létre London és Brighton között (1841). Ez utóbbi létezésének köszönhetően manapság sokan próbálkoznak az ingázással, végül is a London-Brighton távolság kevesebb, mint 100 kilométer.

Brighton mai atmoszférája mintha hű lenne (újjá)születésének hagyományához: a város két egyetemének diáksága biztosítja a fiatalos és nem elsősorban a józanságot szem előtt tartó hangulatot (a rossz nyelvek szerint annyira buli itt diáknak lenni, hogy sokan ragadnak itt egyetemi tanulmányaik befejezése után is, így aztán itt dolgozik a legtöbb diplomás pincér Angliában…).

A brighton-i pride-ot tartják az egyik legvidámabbnak a műfajban, de teljes díszben pompázó transzvesztitákat és szokatlan, bohém figurákat egész évben láthatunk a kavicsos tengerparton. Ám nem csak polgárpukkasztásban tűnik ki a hely: Brighton ad otthont az ország második legnagyobb kulturális fesztiváljának, melynek 2017-es programját februárban hirdetik meg. A májusi fesztiválra így aztán időben el lehet kezdeni készülődni.